2 és 1/2-ik FEJEZET - Best thing - One Directio Fanfic

Best thing...

2 és 1/2-ik fejezet

Hol a csapda?

Sziasztok! (:

Nos, mivel átléptük a 800-as látogatottságot, ezért úgy döntöttem, hogy írok még egy részt. Persze, egy teljes fejezethez már nincs erőm így éjnek közepén, de egy felediket azért hoztam, mert jobb, mint a semmi, nem igaz? (:

Egy dolgot kérnék: Sok-sok-sok-sok és még egy pici kommentet, hogy tudjam, jó-e amit csinálok, vagy ha nem, akkor mit változtassak rajta. Higgyétek el, képes vagyok fejlődni, de ahhoz el kell mondani a hibáimat! (:

Csók, puszi, - Cee

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egyetlen nap - helyesbítek - fél nap leforgása alatt mennyi minden megváltozott.
Ott ültem a már unalmasan egyszerű nappalinkban, miközben Justin Bieber teát szolgált fel Scott Dawsonnak, Jason Stark pedig a mi dohányzó asztalunkon kotorászott még mindig a vastag irathalomban.
Ez egy álom... vagy mégsem? - gondoltam magamban.
Scott a legnagyobb lelki nyugalommal pöfékelt a kanapén, de Justin észrevette, hogy valami nem oké.
- Sophie, mielőtt belekezdenénk, beszélhetnénk egy fél percre? - nézett rám bátorítóan.
Bólintottam, majd nyeltem egyet, és ezzel a mozdulattal próbáltam lejjebb küzdeni a torkomban fészkelő, óriási gombócot. Felálltam Scott mellől, és besétáltam a konyhába Justin után.
- Figyelj - tette a kezeit a vállamra. - Ne görcsölj! Ne szorongj!
Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem: - Álmodok - jelentettem ki. - Ez tuti egy álom.
- Akarod, hogy megcsípjelek? - rezegtette meg a szempilláját.
Felvontam a szemöldököm. - Köszi, azt hiszem, ezt most kihagyom.
A fiú öblösen felnevetett, majd átható pillantással kezdett el vizslatni engem, mire én teljesen zavarba jöttem. A nyelvem viszont közel sem érezte rosszul magát: úgy pörgött, mint egy roulette-golyó.
- Én csak... Tudod, hogy milyen baromi szerencsés vagyok? - hüledeztem. Magamban valahogy könnyebbnek tűnt kimondani ezeket a szavakat...
- Tudom - bólintott. - A legtöbb tehetséges ember évekig küzd a Youtube-bal, majd kisebb bandákba tömörülnek. Ha szerencséjük van, egy gyakorlott, de nem túl híres menedzser rájuk talál, de még így is évek múltál kapnak duettet híresebb, befutottabb emberektől.
- Akkor én miért...?
- Azért, mert úgy érzem, benned sokkal több van, mint amennyit megmutatsz, sőt, sokkal több mint amennyit valaha is hittél, hogy benned van... Nagyon... nagyon tehetséges lány vagy, Sophie. És azt akarom, hogy neked ne legyen olyan nehéz végigjárni az utadat, mint amennyire nekem volt...
Elhűltem szavainak hallatára. Ezt most... komolyan gondolta?
- De Justin, nekem nincs annyi pénzem, hogy egy ilyen drága menedzsert megfizessek... - kezdtem el sopánkodni. Nyugi, Sophie, ne most veszítsd el a fejed!
- Sophie - érintette meg az egyik ujjával az ajkaimat. - Emiatt ne aggódj, kérlek, ha hagyod, akkor Jason és Scott mindent elmondanak neked. Már egy hónapra előre megvan a programod. Scott gyakorlott. Tudja, hogyan lehet valakiből egy hónap alatt szupersztárt csinálni. Figyeld meg, hogy augusztus másodikán már kétmillió követőd lesz twitteren...
- Nincs is twitterem - vágtam közbe, de persze nem ez volt a fontos. Csak egyszerűen rossz volt hallgatni, hogy az életem megváltozik. Nem mintha nem ez lett volna egész életem legnagyobb álma, de ahogy Justin is mondta, a sztárrá válás évekig tart, nem pedig hetekig. Nekem nincs időm arra, hogy felkészüljek a hírnévre, és az ezzel járó gondokra.
Egy valamiben voltam biztos: abban, hogy jó vagyok. Tudtam, hogy ha a szívemet érintem meg, és a lelkemből merítek erőt, akkor képes leszek arra, hogy igaz énekesként lesöpörjek mindenkit a pályáról. Ebben száz százalékig biztos voltam.
Justin felvonta a szemöldökét furcsa kijelentésemre, majd újból rendezte vonásait, és megkérdezte: - Akkor mehetünk? Készen állsz?
- Készen - válaszoltam egy sóhajtással egybekötve. A nagy levegővételeknek egy célja volt: hogy lenyugodjak. Nem akartam izzadt homlokkal, és remegő kezekkel beszélni a jövőmről. Tisztában voltam vele, hogy az elkövetkezendő egy óra meghatározza az egész életemet. És minden rajtam múlik... - ezt az érzést nehéz lesz megszokni.
- Sophie Monroe - suttogta Justin halkan, de mégis ünnepélyesen. - Közlöm veled, hogy ez volt életed utolsó normális emberként eltöltött napod. Holnaptól minden megváltozik.
- Ha ezt nyugtatásnak akartad, akkor eléggé elcseszted - töröltem meg a homlokomat gyorsan egy zsepivel, majd rendezett szívveréssel és légzéssel elindultam a nappali felé, ahol két menedzser várt engem egy tucatnyi aláírandó szerződéssel. Mielőtt még beléptem volna a helyiségbe, csak egy dolog járt a fejemben: Ez nem így működik. Túl könnyű volt! Hol a csapda?
De aztán átléptem a küszöböt, és minden negatív gondolatot kiűztem a fejemből.