2. FEJEZET - Best Thing - One Direction Fanfic

Best thing...

2. fejezet

Csodálattal teli tekintetek

Sziasztok! (:

Hát, tudom, hogy rég volt fejezet, de elutaztam, és mivel a laptopom szervizbe van, ezért nem igazán tudtam írni. Remélem azért tetszik ez a rész is!

Az előző részhez - az elsőhöz - négy kommentet kaptam, aminek nagyon örülök, és nagyon-nagyon szépen köszönök! (:♥ Ha a kövihez érkezne mondjuk 7 komment, akkor lehetséges, hogy kihagyott jelenteket is közzétennék. :P
Az előző részhez érkezett kommentekért órási puszi jár:

- Dorinaa-nak,
- Timea-L-nek,
- Berni1DHoran-nak,
és végül, de nem utolsó sorban - @Vivchey_CoD-nak.

I ♥ Them! (:

Továbbá:
A héten átléptük a 700-as látogatást, aminek nagyon örülök, és nagyon köszönöm nektek! Kérlek, segítsetek nekem a terjeszkedésben azzal, hogy tweetelitek vagy posztoljátok a blogot, mert egy-két friss komment után nekem is megjön a kedvem az íráshoz, ami ahhoz vezet, hogy hamarabb lesz új fejezet! (:

Köszönet mindenért! (:
Lots of Love, - Ciara

/Photo by @Noricii/

AZNAPI ÚJSÁGCIKKEK, AMIK ÉRDEKELHETEK:

JUSTIN BIEBER - ELPIRULTAM
Tegnap éjjel JB és Usher bulizni mentek, de nem akárhová, hanem Londonba. Az este híres és méregdrága szórakozóhelyeken jártak, és ünnepeltek. Justin a következőket nyilatkozta: "Ünnepelek, mert ma igent mondott nekem életem szerelme." Vajon ez a titokztos hölgy az, akiről a tegnapi Popstars! című pletykalapban írtak?

JÚLIUS 3, kedd

JUSTIN BIEBER SZEMSZÖGE

Jason után szálltam ki a kocsiból - mert egyszerűen féltem. Egyedül az anyám és Usher tudta, hogy Sophie-t nem csak a tehetsége miatt kerestem fel. Na de kit érdekel ez? Ott volt előttem egy méterre és mégis képtelen voltam ránézni vagy megszólalni. Attól féltem, hogy nem olyannak ismer meg, mint amilyenre számított. Ettől tartottam a legjobban. Ekkor felcsendült Jason hangja: - Miss Monroe?
- Üdv! - szólalt meg azon a kellemesen csilingelő, de mégis lágy hangján. - Ön ugye Jason?
- Igen, én vagyok J, mint Justin menedzsere - nevetett fel Jason. Remek, kezdődik a "Na figyuzod milyen sztárt faragtam belőle?" duma. Hangja nagyképű színeket vett fel, arca ellágyult. Jason, Jason, Jason…
- Te pedig Justin - folytatta Sophie úgy, mintha meg se hallotta volna J kis meséjét.
Ekkor már köteles voltam felnézni.
Az ember el sem hiszi, hogy egy tizedmásodperc alatt - amikoris tekintetemet rá emeltem - mennyi minden megfordulhat a fejünkben. Bennem egy egész regény lezajlódott, annyira pörögtem az ereimben cikázó adrenalin hatása miatt.
Az első gondolataim közt volt valahol a tudat, hogy az ő szeme és az enyém pont úgy fúródtak egymáséba, mint ahogyan azt az első videóját látva vártam. De ott volt maga a látvány is: elképesztően hosszú, szőkésbarna haj, rózsás arc, pisze orr, majd kipukkanó ajkak, egy leheletnyit megcsillogtató, titokzatos dekoltázs és… azok a szemek!
A szemei a olyanok voltak, mint a tenger. Elképesztően kék, de nem az a hétköznapi világos, vagy az a sötét, amilyen Jasonnek van (kontaktlencse segítségével) hanem egy teljesen egyedi, csak a trópusokon látott szín, zöldes, türkizes tengerkék. És ezt a gyönyörű csodát hosszú, dús és tökéletesen fekete szempillahadsereg védelmezte.
- I-igen - dadogtam, mire a mellettem álló Jason szánakozó pillantásokat vetett rám.
De Sophie csak mosolygott
- Jöjjenek beljebb, kérem! - invitált minket a lány.
- Jaj, könyörgöm, tegeződjönk! - szólalt meg Jason a tipikus buzis hangján. Remek, Jason, égess le! No nem mintha nem lett volna elege belőlem Jasonnek, hiszen kijelentettem, hogyha nem szervez egy közös számot a lánnyal, akkor abbahagyom az éneklést. Ezért most meg van rám sértődve, és mindent elkövet, hogy Sophie megutáljon minket. Menedzserek...

SOPHIE MONROE SZEMSZÖGE

Miután megláttam Justint, és beszéltem is vele - igaz, csak annyit, hogy “Te meg Justin.” - azóta elkezdtem a hit útját járni. Elkezdtem hinni abban, hogy ez nem vicc. Justin Bieber, igen, igen, az a Justin Bieber velem - ismétlem - velem akar egy közös dalt. Oké, ez a valóság! Elhiszem! - ismételgettem magamban.
Azokban a pillanatokban, miközben beinvitáltam őket a házba, egy nagyon kellemes érzés fogott el. Olyan, mint amikor a tejcsokoládé elolvad a szádban, de még percek múlva is érzed a krémes ízt a nyelveden. Valahogy jól éreztem magam, kívül-belül. Mintha egy rózsaszín felhőben úszkáltam volna. Pedig, igazából akkor, amikor átléptem apámmal közös házunk küszöbét, még nem történt semmi sem... Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy csak akkor jött a java.
- Foglaljatok helyet! - mondtam kedvesen, miután megbeszéltük Jasonnel, hogy tegeződünk. Justin és Jason - utóbbi kevésbé - szimpatikusnak tűntek. Bár tény, Jasonről csak úgy sütött, hogy marha büszke arra, hogy befuttatta Justint. Ez érződött nagyképűen csengő hangján is.
- Köszönjük. - Justin viszont elég furcsa volt nekem. A vállát és a hátát végig befeszítette, mintha szorongott volna. Ennyire ki lett volna attól, hogy esetleg (olyan hülye lennék,) hogy nem fogadom el az ajánlatát? Pedig én senki se vagyok... Akkor miért ilyen fontos neki ez a dal? Vagy talán nem is miattam ilyen ideges? Szállj le a fellegekből, Sophie! - parancsoltam magamra gondolatban.
- Kávét, teát, péksütit? Mit hozhatok? - érdeklődtem.
- Egy kávé jól esne - huppant le a kanapéra Jason, majd az eddig a hóna alatt tartott iratgyűjtőben kezdett el turkálni.
- Justin? - néztem rá kérdőn, de mégis lágy tekintettel. Nem akartam, hogy az amúgy is elég szarnak ígérkező napját még rosszabbá tegyem.
- Nem kérek semmit, köszönöm - mondta óvatosan.
Bólintottam, majd be is slisszoltam a konyhába, hogy főzzek Jasonnek egy kávét. Azonban Justin követett.
- Figyelj Sophie - kezdett bele óvatosan, de meg is állt, mivel idő közben berekedt. Köhögött egyet, rendet téve a hangszálai között, majd újból megszólalt: - Jason nagyon ellene van ennek a klipnek, de én nagyon szeretem a... hangodat, és úgy gondolom, hogy tehetséges vagy. Ezért akartam, hogy másnak is... jusson... a hangodból. Felbéreltem a világ egyik legjobb menedzserét, aki nemrég tért vissza.
A világ egyik legjobb menedzsere, aki nemrég tért vissza... Vajon ki a bánat lehet ő?
Aztán egyszer csak beugrott.
Ajaj... Ajajaj!
- Ugye csak nem... - krákogtam ezúttal én, de nem volt elég lelki jelenlétem ahhoz, hogy megköszörüljem a torkomat. Így hát elhalt hanggal tátogni kezdtem, mint egy hal. Biztosan szuperül néztem ki...
- Csak de - bólintott, majd csodálattal teli pillantással kiejtette a nevet, ami az énekesek körében felért az “Isten” szócskával - Scott Dawson.
Ebben a pillanatban nagyon sok minden történt.
A szememből kiszökött egy régóta tartogatott könnycsepp, a kávéfőző hangos sípolással jelezte, hogy a forró ital lefőtt, aztán pedig kivágódott a bejárati ajtó, küszöbén egy élénksárga Jacko kalapos hapsival. A férfi barátságos hangon megszólalt: - Halihó!
Azokban a röpke, de mégis éveknek tűn momentumokban valami megmozdult bennem.
A felismerés? A félelem? Az öröm? Vagy mindezek egyszerre? A mai napig nem tudom. Arra viszont emlékszek, hogy Justin aggódó tekintettel megkérdezte: - Sophie, jól vagy?
- Édes Istenem - szólaltam meg, majd újabb könnykísérettel ott hagytam Justint meg az egyre hangosabban sípoló kávéfőzőt, és a hall felé iramodtam, ahol a sztármagazinokból, tévéből jól ismert arc fogadott: Scott Dawsoné, a világ legjobb menedzseré. Igen, talán ez a helyes kifejezés. Ellentétben Justinnal, az én elveim szerint Scott Dawson a világ legjobb mendzsere, ne pedig ez egyik legjobb...
Miközben felé száguldottam, még egyszer végigjárattam a pillantáson az ismerős vonásokon: A vállig érő, hullámos, vékony szálú, de mégis teljesen hófehér hajzuhatagon, a barátságos, barna szemeken, és az egyre ráncosodó, sok-sok partit megélő bőrön. Egy élénksárga kalap volt rajta, fűzöld zakóval és nadrággal. Ez kétségtelen: ő Scott Dawson!
Még mindig felé száguldottam, nem törődve Scott, Jason és Justin értetlen tekintetével. Csak futottam és futottam, miközben próbáltam feldolgozni a tényt: a világ legjobb menedzsere nekem fog dolgozni! Hát nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere?
Persze, hogy az vagy, te idióta - szólalt meg egy kis hang a fejemben.
Ebben a pillanatban elértem hozzá, és a nyakába ugrottam. Úgy üdvözöltem, mint egy réges régről ismert barátot.
Nem akartam elengedni, mert akkora rajongója voltam... Ő egy zseni! A világ legjobbja! Egy géniusz!
A szememből megállíthatatlanul kezdek el potyogni a könnyek, teljesen úgy, mint egy tomboló hormonokkal küzdő One Direction rajongónak. Esküszöm, majdnem, de csak majdnem, el is sikítottam magamat. Szerencsére ez nem történt meg.
Legnagyobb meglepetésemre Scottot egyáltalán nem zavarta, hogy így letámadtam. Sőt! Elmosolyodott és visszaölelt! Ha ő nem lett volna az ötvenes éveinek végén, akkor azt mondtam volna, hogy ez első látásra szerelem volt.
- Hát itt az én drága ügyfelem! - nevetett fel, majd óvatosan lehámozta a karjaimat a nyaka körül. Szinte hallottam magamban Dee hangját: “Megőrültél? Egy ilyen öreg fószert ölelgetsz? Normális vagy?” Na persze ezt Dee nem értheti meg... Soha sem fogja. Scott Dawson az, akiért talán a legjobban rajongok... Még a kedvenc bandámért, a Florence + he Machine-ért sem rajongok ennyire... Miközben kiburkolóztam a kissé szivarfüstös, férfi Chanel parfüm illatú felhőből, ami őt ölelte körbe, hirtelen rájöttem, hogy hol is vagyok.
- Khm, bocsánat - lettem urrá a vonásaimon, mire a hátam mögül ideges kuncogás tört fel. Justin... - A nevem Sophie Monroe, és igen, én vagyok az. Óriási megtiszteltetés ez nekem... Azt hiszem, és vagyok az egyik legnagyobb rajongója!
- Jaj, ne! Könyörgöm, de magázz! Már így is elegem van a ráncaimból! - szörnyülködött, mire elpirultam. Azt hiszem, a jövőben máshogy jelzem tiszteletemet a felnőttek irányába.
- Bocsánat.
- Üsse kő! Ezeknek a szép kék szemeknek elnézem! - nevetett fel. - No meg ha kaphatok egy kis teát! - csapta össze a tenyerét.
- Máris hozom! - kiáltott Justin a konyhából.
Hálás pillantásokat küldtem felé, mire ő csak mosolygott.
- Remek! - bólintott Scott. Rövid habozás után a zakója mellén lévő zsebben kezdett el turkálni, és elhúzott egy hosszú, meglehetősen vastag szivart, és egy gyújtót. - Szabad lesz? - nézett rám.
Ki nem állhatom a cigifüstöt, de a csodálatom valahogy felrúgott minden szabályt, amit eddigi életemben magamnak csináltam. Így hát hevesen bólogatni kezdtem, miközben pislogás nélkül, csillogó szemekkel néztem az öreget, aki először Justinhoz, majd Jasonhöz ment el kezet fogni.
- Helló, Jason! - fordult a férfihez, aki sértődötten keresgélt az irattartójában. - Hogy ityeg?
- Szerbusz, Scott - mondta kimérten, majd azzal vissza is fordult a papírokhoz. - Jól vagyok, és te?
- Meglehetősen remekül! - válaszolt lelkesen, majd jó mélyet szívott a szivarból.